Elég sokat gondolkodtam, mielőtt eldöntöttem, hogy a nyilvánosság elé állok a saját klimaxommal.

Amikor a munkám kapcsán egy megbízómmal beszélgetek, mindig elmondom, mennyire fontos, hogy önazonos legyen abban a témában, amit képvisel. Ha kávét forgalmaz, akkor tudjon mindent a kávéról, sőt, ismerje a szakmai trükköket, és legyen egy olyan plusz érték, amit a többi kávés között csak ő képvisel. Ezt a gondolatmenetet szerettem volna átültetni a saját blogomba is. Hogyan tudok úgy másoknak segíteni, ha én nem adom hozzá azt a bizonyos plusz értéket? Nyilvánvaló, hogy húsz évesen nem lehet hitelesen beszélni a klimaxról. Az már kevésbé meredek, ha ötven felett beszélek róla, de igazán hiteles akkor vagyok, ha elmondom a saját tapasztalataimat. Ide lyukadtam ki és ez a gondolat nem is hagyott békén. Tényleg csak így érdemes, szögeztem le magamban, de ez a megállapítás rögtön rengeteg egyéb kérdést vetett fel.

Milyen mélységig kell a menopauzáról beszélni ahhoz, hogy érdemben elgondolkodtasson másokat?

Hogyan tudunk egymásnak segíteni, ha nem mászunk bele a témába? Hogyan hívjuk fel a társadalom figyelmét egy olyan biológiai folyamatra, ami törvényszerűen bekövetkezik, és akinél komolyabb hatásokkal jár, elfogadást, megértést és segítséget kapjon?

Mennyire kell megmutatni azokat a sztereotípiákat, melyek jellemzik a társadalom általános reakcióját a klimaxos nőkkel kapcsolatban?

Mennyire érzik majd a férfiak ellenük szóló támadásnak, ha ezek a sztereotípiák előjönnek? Nem vagyok feminista, férfigyűlölő meg végképp nem. Eszemben sincs támadni a férfiakat, márpedig a menopauza témában a legtöbb sztereotípia hozzájuk kötődik. Talán azért is, mert nehezebb elképzelni, hogy egy nő támad be egy klimaxos nőt. Ráadásul a nők általában nyíltabbak az egészségügyi témákban is, nem véletlen, hogy a legtöbb egészségügyi termék reklámozása során a nőket tekintik főbevásárlónak a márkák. Férfitól nem igazán hallani, hogy klimaxolok, hagyjál… (pedig van férfiklimax is), míg a nőktől sokkal gyakrabban, ugye? Ez a téma sokkal többről szól számomra, minthogy betegyenek a sztereotip frázisokat puffogtatók sorába.

Hogyan érinti a családomat, ha én kipakolok?

Annak ellenére, hogy a legtöbb dolgot megbeszéljük a gyerekeimmel, sőt tudnak a változó kori problémáimról is, mégis milyen lesz nekik olvasni anya ilyen mértékű kitárulkozását? Mit szól a párom, aki a világ legmegértőbb társa, aki ezerrel mellettem áll ebben a kérdésben is. Félt, segít, támogat és még gondolatban sem hozza a férfi-sztereotípiát, nemhogy cselekedetekben. Véletlenül sem bántanám meg, amikor az általános gondolkodásról írok.

A legfontosabb kérdések közül emeltem ki néhányat, de órákig tudnám sorolni, mennyire sok mindent mérlegeltem.

Megbeszéltük családi körben, hogy írni fogok a klimaxról.

A támogatásuk felszabadító érzése segített túljutni a többi dilemmán is. Eljutottam oda, hogy nincs értelme ezt a blogot elindítani csak akkor, ha az eredeti célt tartom a szemem előtt. Persze, nem lehet mindenkinek tetsző stílusban és tetsző tartalmat írni, de a témát közel kell hozni az emberekhez. És az is cél, hogy végre erőteljesebb fókuszt kapjon a klimax kérdése és az is kiderüljön, milyen mélységig érinti a nőket. Sokkal könnyebben kaphatunk segítséget, ha nyíltan elmondjuk, mit élünk át.

Éppen ezért lesznek olyan írások, melyek sokaknál kiverhetik a biztosítékot, lesznek olyanok, melyek statisztikákat elemeznek, és lesznek olyan interjúk, melyek a nők megéléseiről szólnak, és olyanok is, ahol a menopauza témájával foglalkozó szakemberek véleményét osztom meg. Hiszem, hogy lehet érdemi vitákat folytatni a klimaxról. Olyanokat, amelyek nem egymás megalázásáról szólnak, hanem olyanokat, ahol érvek és tények ütköznek.

Ahogy ezeken a kérdéseken átvergődtem, rájöttem, hogy nem is lesz olyan nehéz a klimaxról írni. Ez is egy téma, még ha tabutéma is. Ha pont azért nem lesz tabutéma, mert írok róla, akkor hurrá. A gondolkodós-tervezős időszak arra is tökéletes volt, hogy megbarátkozzam annyira a klimax-al kapcsolatos nyilvánosság gondolatával, hogy félelem nélkül merjek belevágni az írásba.

A fenti elég hosszú bevezető után nézzük meg, hol lehetnek azok a magától értetődő támogató közegek, ahol a klimax kapcsán megértést és lelki támogatást kaphatunk.  Hol lehetnek kényes pontok? Hol szúrhatjuk el?

Ebben a kérdésben az a véleményem, hogy minden érintettnek tekintettel kell lennie a másikra. Oké, hogy te klimaxolsz és neked borult fel ideiglenesen az életed, de ezt nem szabad elvárni, hogy kiforduljon a világ a sarkaiból emiatt. Igen, joggal várod, hogy megértők legyenek veled, de egyfajta önkontrollt azért gyakorolj te is. Nem kaphatsz minden alól felmentést azért, mert klimaxolsz. Ne bújj a klimax álcája mögé.

Munkahelyi környezetben elég nehéz úgy csinálni, mintha semmi nem történne. A nap nagy részét a munkahelyen eltölteni tartósan rossz közérzettel úgy, hogy azt senki ne vegye észre, gyakorlatilag lehetetlen. Bizonyos tünetek állandósulása esetén pedig nem is szabad. Ezért ott is transzparenssé kell tenni a dolgot. Nincs mese, egyszerűen beszélni kell róla. Nem kell mindent kipakolni, de a munkád befolyásoló tényezők szintjéig mindenképpen. Nem várható el, hogy mindenki kitalálja, mi lehet a bajod, a találgatások és a pletyka pedig kontraproduktív lehet. Persze, nem mindegy, hol, milyen környezetben dolgozol, nem mindegy hol élsz. Biztos, hogy ez a téma alapos mérlegelést kíván.

Nagyon megerőltető lehet, ha nem megértő a mikrokörnyezet. Lelkileg a legnehezebb elviselni, ha még otthon sem lehet ellazulni, nem mutathatod meg a rosszabbik arcod, ha történjen bármi, neked akkor is a hős anyát és feleséget kell játszanod. Igen, úgy gondolom, hogy a családi közeg kell, hogy az a hely legyen, ahol álca és máz nélkül bármit meg lehet osztani, ahol kimutathatod, ha gyenge, fáradt és elesett vagy. De azt ne várd el, hogy mindenki az aktuális hangulatod függvényében úgy ugráljon, ahogy te elvárod, főleg akkor, ha nem is mondod el, mi esne jól. Nem fogják mindig minden rezdülésedből kitalálni, hogyan viszonyuljanak hozzád. És főleg ne élj vissza a türelemmel, a szeretettel és a segítséggel. Nekem ebben a tekintetben (is) óriási szerencsém van. Megértő család vesz körül, aki toleráns velem. Még akkor is, amikor az eddigiekhez képest gyakrabban kérem a megértésüket amikor nem tudok valamit megoldani, mert éppen nem vagyok jól.

Bízz a barátaidban! A csajokban simán, hiszen előbb-utóbb ők is átélik. Akin azt látod, hogy kicsit kajánkodik rajtad és kijelenti, hogy na, ő aztán biztosan nem jár így mint te, mert ööö……. és itt felsorolja, hogy mennyire egészségesen táplálkozik, és vedd már észre, hogy mennyivel soványabb, mint te, és különben is, ő bezzeg sportol… akkor nem biztos, hogy kétségbe kell vonnod a barátságotok mélységét, és igazi klimaxos hisztivel kell örökharagot üvöltened felé. Inkább nézz magadba egy kicsit, és gondold át, lehet, így figyelmeztet arra, hogy itt az ideje átértékelned néhány rossz szokásod.

Ne gondold, hogy a fiú barátaid elítélnek, kinevetnek, vagy éppen amiatt fognak kevésbé szeretni, mert klimaxolsz. Ne alapozz azokra az álalános vélekedésekre, hogy a férfiak nem értik meg a klimaxos nőket. A lényeg, hogy ne általánosíts: ha beszélsz nekik arról, hogyan éled meg a változó kort, a megértésen túl hasznos tanácsokat is kaphatsz tőlük. Hiszen őket is érinti a klimax, ha másképpen nem, a saját párkapcsolatuk révén.

Ugye, ha foglalkozol egy kicsit a saját klimaxoddal a fentiek aspektusából is, ha mérlegre teszed pro és kontra a tapasztalataid, az érveid, neked sem tűnik olyan rettenetesnek beszélni róla? Nagyon remélem…. hidd el, neked lesz jobb, ha felvállalod, hogy kommunikálsz a klimaxról ott, és amikor helye és ideje van. Megértőbb, elfogadóbb és együttműködőbb közeg lehet a jutalma.