Az előző bejegyzésembe nem véletlenül került bele a „klimaxos hülye tyúk lettem” kifejezés. Pontosan azért írtam, mert még a nők többsége is ezt mondja magáról, nemhogy mások. Például azok, akiknek fogalmuk sincs arról, mit élünk át, amikor letarol a változó kor. Pont olyan, mint az egyébként igazán cuki férfi doki a szülésnél, amikor azt mondja: ne jajgasson anyuka, nem fáj az annyira… aha…szüljél előbb, b…meg, aztán magyarázz… gondolja magában a fájdalomtól szétszaggatott kismama.

Pontosan ezt gondoltam akkor, amikor az orvosomnak kiöntöttem a szívem.

Elmondtam, hogy rohangál a vérnyomásom, nem tudok aludni, helyette a már ismerősként érkező hőhullámok hátán hánykolódom, gyakorlatilag nonstop szédülök, nincs étvágyam (mi az a ledobott 5 kiló az 52-ből?) és a pulzusom többször mozog a 130-as tartományban, mint nem. Drága doktor megértően hümmög, és bólogat. "Bizony, ez egy elég intenzív klimaxnak tűnik." Köszi, ezt én is gondoltam. Kétségbeesve nézek rá: most mi legyen, mit tehetünk? Ő változatlan nyugalommal közli: "talán várjon még, ha bírja." Mi van? Mire várjak, és meddig? És ezt még bírni kéne? Úgyhogy bocs doki, de átfutott rajtam a szülés kapcsán idézett gondolat rám szabott verziója:

Ezt a két értéket 10 percen belül sikerült összehoznom.

Nem értem, miért kezelnek klimaxos hülye tyúknak, amikor ugyan panaszkodom, de hősiesen próbálok úgy csinálni, mintha valóban elviselhető lenne.

Pedig nem az. Van egy tünetegyüttes, ami felett már nem az. Nincs szerencsém, így jártam, nem lépek át könnyen a változó koron. Mit tudok csinálni, ha más orvosi tanácsot nem kapok, mint a „szedhet hormont ha akar, de nem ajánlom…”  alternatíváját? Nem, én nem tudom, mit akarok csinálni. Én azt tudom elmondani mit érzek, azért vagy te az orvos, hogy te mondd meg, mit csináljak.

Okosabb megoldás híján elmondom, mit csináltam magamtól.

Mivel az elején fogalmam sem volt merre hány méter, ezért remek alakításaim voltak. Bejártam ezt az utat, túl vagyok rajta, rengeteg tapasztalással járt. A legtöbbet abból tanultam, hogy megismertem a szervezetem reakcióit, ezért elmúltak a legdurvább tünetekhez párosuló kezdeti pánikok. Mert bizony volt az is. Amikor arra ébredtem, hogy 160/91 a vérnyomásom, a pulzusom 151, alig kapok levegőt, a fülemben hangosan és fájdalmasan sípol valami, a fejem majd szétrobban, akkor bizony életemben először átéltem a halálfélelmet. El sem tudom mondani, mennyire féltem és mennyire bizonytalan voltam abban, mit igen és mit ne csináljak. Ültem a kanapén a nyitott ablak mellett (ömlött be a téli fagyos levegő), a gyengeségtől, a félelemtől és a hidegtől vacogva kuporogtam egy pléd alatt és próbáltam ellazítani az izmaimat. Aztán elmúlt kb. egy óra alatt. Annyira kimerített, hogy a teljes másnapot ágyban töltöttem. És ilyenből nem egy volt. Most, hogy írok róla, érzem, hogy megfeszültek a nyakamban az izmok és összeszorítom a szám, ennyire rossz élmény még felidézni is.

Szóval ilyen és hasonló élmények hatására belebonyolódtam egy kivizsgálás sorozatba.

Vérkép, belgyógyászat, ultrahangok, kardiológia, neurológia. Szerintetek? Alapjában véve egészséges vagyok, volt a summázat. Hurrá, örvendeztem, csak akkor mi legyen ezekkel a tünetekkel mégis? - kérdeztem (nem elég, hogy klimaxos hülye tyúk vagyok, de még kérdezek is).  Igen, a vérnyomásom kicsit magas mostanában, de ez is a változó kor egyik tünete lehet, szóval akkor legyen mondjuk az, hogy én magasvérnyomás beteg lettem-mondta ki az ítéletet a kórházi kivizsgálást végző doktor. Hiába tiltakoztam, hogy alapesetben 90 a vérnyomásom, tehát nekem már a 130 is magasnak számít. Nem-nem, szedjek csak vérnyomáscsökkentőt.

A felírt gyógyszeradagot nem mertem bevenni, csak a felét, de még akkor sem produkáltam 86-nál magasabb vérnyomást, akkor meg emiatt szédültem. A negatív rekordom a 76/51 volt, erre azt mondta egy orvos ismerős, ilyen alacsony vérnyomástól is el lehet ám dicstelenül halálozni hosszú távon. Szóval inkább ne szedjem a felírt cuccot. Oké, nem szedem, mondtam én, de akkor mi legyen? Erre nem volt már jó válasz.

Már kezdtem úgy érezni, hogy túlzásba viszem az orvosokhoz rohangálást, de muszáj volt megoldást találni és kijönni ebből a bénult állapotból. Bénultnak nevezem, mert ennyire mélyen még sosem ültem a gödör alján. A saját gödröm alján. Két inaktív hónap, és akkor már 6 kilós fogyás volt mögöttem. Képzeljétek el, mennyi erőm lehetett, ha 52 kilós súlyomból elveszítettem 6-ot. Rapszodikusan ettem, állandó hányingerrel küszködve, felbolydult emésztéssel, szédüléssel, amit a hol túlságosan alacsony, hol túlságosan magas vérnyomás okozott, mindez felöntve a szinte állandóan magas pulzusszámmal. Ha a párom nem kellő empátiával, kedvességgel és megértéssel fordul felém ebben az időszakban, sokkal, de sokkal nehezebb lett volna átvészelni.

És itt értem el a mai mondandóm lényegéhez.

1. Aki magát klimaxos hülye tyúknak nevezi ilyen állapotban, az csak ront a helyzetén. Olyan kompromisszumok megkötésére sarkall ugyanis, amiket nem szabad megkötni. Igenis vállalni kell, hogy utána kell járni, mert tényleg nagyon komoly egészségügyi kockázatokat rejt magában a szervezet felbolydult működése. És igenis vállalni kell azt is, hogy ebben az állapotban nem tudsz trünci kis feleség/barátnő/anyuci stb. lenni. Sőt… rengeteg tapintatra, megértésre és segítségre van szükséged.

2. Akit bárki is klimaxos hülye tyúknak mer nevezni, annak tényleg nem lehet mást kívánni, minthogy élje át, aztán lehet róla beszélgetni. Ez a mondat egyébként is tökéletesen megmutatja azt, hogy mennyire intoleráns, egymás iránt a minimális empátiát sem érző emberek veszik körül egymást időnként. Még akár családon belül is. Anyuci klimaxol… ajjaj nem lesz este szex, de lehet, hogy vacsi sem? Hűha…Csúnya sztereotípia, tudom. De tetten érhető. Remélem, egyre ritkábban lehet vele találkozni. 

3. Azoktól az orvosoktól, akik praktizálnak ugyan, de semmiképpen nem gyógyítanak, mit várjunk el? A klimax egy eléggé összetett folyamat ahhoz, hogy alaposan kellene vele foglalkozni. De ha a klimaxot még mindig egy olyan átmeneti időnek gondolják, amivel pont ezért kár is foglalkozni még akkor is, amikor a klimaxos hülye tyúk csak vinnyog a fülükbe, akkor mi van? Jobb lesz, ha magasvérnyomás betegségünk lesz, esetleg infarktust kapunk? Akkor majd komolyan veszik? Sajnos nem. Nem megnyugtató, de hidd el, hogy senki nem fogja megkérdezni, hogyan zajlott/zajlik a menopauzád. Nem fogja vele összefüggésbe hozni. Csak egy esetszám leszel a statisztikában te is, én is. És ha túléltük, akkor szedhetjük a gyógyszert életünk végéig.

Amikor mindenki jól tudja, hogy a csökkent és /vagy megszűnt hormonműködés miatt a női szervezet védettsége megszűnik menopauza idején, ezért halmozottan veszélyeztetetté válunk egy csomó betegség kapcsán, akkor miért nem veszik komolyan a panaszainkat?

Erre is van egy jó mondatom, szintén egy orvostól kaptam ajándékba: „Ezzel majd akkor foglalkozunk, ha a konkrét betegség kialakul.” Hékás, anyukádtól nem hallottad otthon azt a szót, hogy megelőzés? Egyetemen esetleg? Az okok feltárására és azok megszüntetésére így orvosként nem kéne fókuszálnod egy kicsit?

Nekem elég sok zűrt hozott az életembe az 50 év feletti életkorom. De akkor is én vagyok, másban nem változtam, maximum abban, hogy rájöttem, nem is vagyok egy klimaxos hülye tyúk. Esetleg csak Sárkányka…

Éppen ezért nem adom fel, hogy megtudjam és elmondhassam nektek is, hogy más nők hogyan élik meg, és kik azok a szakemberek, akik tényleg mernek-tudnak nyíltan beszélni a menopauzáról. Kik azok, akik preventív szemlélettel közelítik meg a témát, kiktől és hol kaphatunk segítséget.